A XXI. században már el sem tudnánk képzelni az életünket mobiltelefon nélkül.
Életem első mobilját általános iskolás koromban kaptam, úgy harmadik osztályos lehettem. A szüleim célja az volt a telefon megvásárlásával, hogy ha bármilyen baj van: például megbetegszem, vagy elmarad egy tanítási óra, haza tudjak szólni nekik.
A mobil elsődleges, majdhogynem egyetlen funkciója akkoriban ugyanis a híváskezdeményezés vagy fogadás volt. Az SMS küldést is csak később tanultam meg és kezdtem el használni.
Azóta eltelt több, mint másfél évtized és mára kimondhatjuk, hogy a mobiltelefon státusz szimbólummá vált, hiszen akinek nem a legújabb okostelefon van a kezében, az "kilóg a sorból."
Vajon miért van ez így? Nem világos, mi több érthetetlen számomra, hogy egyes emberek miért a telefonja alapján ítélik meg a másikat? Miért mindig csak a külsőségek számítanak, miközben elvész a valódi (belső) érték?
Egy pillanatig sem állítom, hogy mobilellenes lennék, de elgondolkodtat, amikor azt látom, hogy a kisgyerekek előbb tanulják meg a mobilhasználatot, mint magát az élő beszédet.
Mindentől függetlenül: a szülő saját döntése, hogy mikor ad először telefont a gyerek kezébe. Fontosnak tartom azonban a kontrollt, az odafigyelést a kisgyermekek esetében, hiszen az ő életükben még a mesék tanulságainak kellene meghatározónak lenni!
Ami viszont nem mese, hanem valóság, némi nosztalgiával fűszerezve, hogy az alábbiakban megosztom Veletek életem első három mobiltelefonjának fotóját.
Természetesen a fentieken kívül számtalan telefonom volt már. Két éve pedig az okostelefonok rejtelmeibe is belevetettem magam, de a mértékletességet helyezem előtérbe.
A telefon van értünk és nem mi azokért!
